Mészár Gyula: Rossz időben születtünk!

Mészár Gyula: “Rossz időben születtünk”!

A második világháború alatti és utáni Magyarországról, egy 1949-es szovjet jelentés szerint mintegy 800 ezer embert hurcoltak a Szovjetunióba, ahonnan általában több éves kényszermunka után térhettek csak haza, ha sikerült túlélniük a megpróbáltatásokat, az embertelen körülmények között.





A szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539-ben adta meg. Harmaduk volt civil, de ebben nincsenek benne azok, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, és a kiszállítás közben haltak meg, valamint az a több tízezer magyar katona sem, aki a Don mentén 1943 januárjában esett fogságba, vagy pusztult el. A foglyok száma így 600-700 ezerre tehető. Más becslések szerint számuk elérhette akár a 900 ezret is. A legtöbb túlélő 1949-re térhetett haza. Ilyen volt például Mészár Gyula is. Azonban rajta kívül több ezren, már nem is Magyarország területére térhettek csak haza, mivel otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került.

Gyula bácsi talán kezdjük onnan a beszélgetést, hogy mikor szültetett?
1923. augusztus 19-én születtem Kunszentmiklóson, így könnyen kiszámolható, most leszek 93 éves. Hárman voltunk testvérek, de az egyik testvérem már korán, kiskorában meghalt. Édesapám Nagyváradon volt huszár, három évet szolgált ott, majd Dévaványán gazdálkodott, azután beállt csendőrnek. 1909-1918 között, 9 évig volt Szerbiában lovas csendőr, azután került ide. Édesanyám lovász lány volt.

Gyula bácsinak mi a szakmája?
Villanyszerelőnek tanultam. De apám korai halála miatt, már egész fiatalon dolgoznom kellett, helyben a malomban kaptam munkát. Ott kiraktak a vasútra, vagonokat ki- és bepakolni. Ezt akkoriban zsákolásnak hívták. Egész nap a zsákokat rakodtuk. Egy zsákba száztíz kiló búza ment, így finoman fogalmazva is edzésben voltunk. Azóta egy kissé már összementem… (nevet.)

Ezek után hogyan került fogságba?
1944-ben huszonegy éves voltam, az éppen a katonakor volt, így kerültem délvidékre. Bevallom elég ütött-kopott társaság volt a miénk. Mire egyszer a hadnagyom azt mondta, hogy: „Idefigyeljen, Mészár, mennie kell, de jobb, ha egyedül megy, mert úgy, majd jobban el tud bújni! Menjen és vegye át a felszerelését”.

Tudni kell, hogy mesterlövész voltam. Kaptam tizenkét töltényt és hét kézigránátot, ez volt a felszerelésem. A parancs szerint Törökbecse, meg Óbecse között vártuk a határvadász zászlóaljat. Majd a Dunát és a Tiszát összekötő Ferenc-csatornában járva <amiben akkoriban sem volt már víz>, találkoztam két huszárral, meg két „SS” katonával. Mikor is jött velünk szemben egy szakaszvezető, aki csurom vizes volt és figyelmeztetett minket, ne menjünk tovább, mert száz méterrel arrébb, már tele van a kukoricás orosszal, akik a legmodernebb fegyverrel vannak felszerelve. Elmondta, hogy másfél óra alatt a nyolcszáznegyven fős egységükből egyedül Ő maradt, a többit mind agyonlőtték. Így hát visszafordultunk.

Mentünk Dunántúlra, négy sorban vonultak a magyar gyalogosok, két oldalt pedig a menekültek mentek. Voltak azok között csángók, cigányok, magyarok, mindenki. Egy nagy népvándorlás volt, és mindenki Bajára igyekezett. A két oldalt lévő kukoricás tele volt elhajtott állatokkal, amiket, amíg tudtak terelgettek magukkal, de később azt is hátrahagyva menekültek. 

Majd mondták, hogy nem tudunk tovább menni, mert Szabadkán már oroszok vannak, így jutottunk Nagyatád mellé, ahol tizennégyen maradtunk. A lövöldözéstől elszabadult lovakat igyekeztem befogni, ami végül sikerült is, de alig, hogy bekötöttem az istállóba kunkötéssel azokat, abban a pillanatban az oroszok körbefogtak és összevertek. Az összes fogamat kiverték, csak a gyökerek maradtak a számban, valamint a veréstől a fülem és a lábam is eltört.





Hová került?
Innen Zomborba vittek, úgy törött lábbal. Se enni, se inni nem adtak, akkor már napok óta nem ettem. Az úton már nagyon szomjas voltam, gondoltam, hogy a jeget feltöröm, majd megmerítem a bögrémet a folyóban. Ekkor megláttam egy lófejet a jég alatt. Megijedtem, összeszámoltam, hét huszár veszett a jeges vízbe. Lóval együtt maradtak a jég alatt, szörnyű látvány volt.

Zomborban voltunk két hétig, ahol újra és újra megvertek. Itt találkoztam egy berlini asztalossal, aki elmondása szerint már két éve nem látta a családját. Majd adtak végre ennünk, emlékszem káposzta volt, sült marhahússal, de ekkorra már mondhatom, hogy teljesen kimerültünk.

Merre tovább?
Innen Temesvárra kerültünk, ahová csak úgy öntötték a népet. Február 12-én elfoglalták Budát, és onnan hozták a népet, rövid idő alatt lettünk negyvenötezren. Amiből huszonötezer ember hallt meg, nem egészen három hónap alatt tífuszban. Innen Konstanzába kerültünk, ahol két hétig feküdtem a sátor mellett egy gödörben a sátor ponyvájával takarózva, mert nem voltam hajlandó a háromszáz fős sátorba befeküdni a többiek közé. Megjegyzem, így még jobb sorom is volt.

Majd hajóval mentünk tovább, az alsó szinten hatezer mázsa búzát vittek, míg a fedélzeten mi, hatezren voltunk. Megérkezés után két hétig voltunk a szabadban, a csillagos ég alatt. De volt, amikor egy mocsárba tereltek bennünket, mondván, hogy onnan úgy sem tudunk megszökni. Ott már volt több ismerős, voltak például Szabadszállásiak, Szalkszentmártoniak is.

Milyen volt az ellátás?
Árulkodó, hogy mikor kimentem, akkor 83 kiló körül lehettem, és hazajöttem nem egészen hatvan kilóval. De hálás vagyok, mert legalább életben maradtam. Enni, keveset ugyan, de adtak, főként pépes ételeket, kásákat, és egyéb nem túl nehezen elkészíthető ételeket. Na, meg rengeteg káposztát és paradicsomot. Amikor szereztek egy adagot ezekből, akkor addig azt ettük, amíg szezonja volt és el nem fogyott. Kevés vizet adtak, mert valamiért arra figyeltek, hogy ne igyunk csak egész keveset. Egyszer, éppen a fent említett mocsárban meg akartam meríteni a kulacsot, amikor egy piros rongyot láttam, elkezdtem kihúzni, akkor láttam, hogy egy katona az.

Roppant hideg volt, azonban egy eldobott cementes zsákból készítettem magamnak mellényt, ami három, vagy négy hónapig volt meg, és addig a zubbony alatt melegített. Így telt el harmincegy hónap, sok mindenen keresztülmentem, de mint mondtam legalább életben maradtam.

Mit gondol miért pont Ön maradt életben?
Nem tudom, de talán az is közre játszott, hogy, bár világ életemben pipáztam, mégis, az ott kapott dohányt, mind elcseréltem cukorra, mert úgy voltam vele, kell az energia. Az ellátmány szerint kaptunk napi négy szál dohányt. Akik akkor a dohányt választották, úgy tudom egy sem jött haza, mind megfagytak, mert nem volt energiájuk átvészelni a rendkívüli hideget. Rengetegen meghaltak így.

Mennyien voltak ott fogságban?
A Jóisten tudja! Voltunk olyan két-, háromszázezren, de volt sok tábor is, így nem tudom megtippelni sem a valós számot.

Mit volt a legnehezebb feldolgozni?
Emlékszem ástak a táborban egy nagy gödröt, amire keresztbe deszkákat tettek, és az volt a latrina. Egyszer egy német és egy magyar katona összeszólalkozott, majd a deszkáról beleestek ebbe a gödörbe, és ott vesztek a mélyben, az ürülékben. Nem tehettünk semmit, ezt elég nehéz volt átélnem.

Aztán a tömegtemetéseket sem volt könnyű látni, mikor jött a kocsi és dobálták fel rá a holtakat, azután egy nagy gödörben eltemették azokat. De volt ott sok minden, rengeteg ember elpusztult… 

Milyen volt mindezt átélni?
Sok múlott azon, hogy ki mit fogott ki. Nem volt egyszerű, de azt mindenki tudta, hogy ott kényelmes nem lehet. Az biztos, hogy a reményt nem volt szabad feladni, mert, ha azt feladta valaki, akkor annak biztosan vége volt.

Összekovácsolódtak ott az emberek?
Dehogy. Voltak ott verekedések, meg nézeteltérések bőven, igazából mindenért veszekedtek az emberek, az ételért, a helyért, ruháért, mindenért.




Él még valaki, akivel tarthatja a kapcsolatot?
Úgy tudom, hogy egy sincs már. Akik velem voltak az Örsi, ő már húsz éve meghalt, akkor volt a Takács Béla, aki borkereskedő volt Tiszakécskén, ő is meghalt már. De sorolhatnánk hosszasan a neveket, akik már elmentek…

Hogyan került mégis haza?
1947-ben jöhettem haza. Harmincegy hónapig az itthoniak, még csak nem is hallottak rólam. Aztán egyszer mégiscsak elengedtek minket. Mikor hazaértem, akkor politikai ellenség lettem. Voltam én minden, a dezertőrtől elkezdve minden, csak jó ember nem.

Tudni kell, az akkori rendszerben, 1945 után, akik családjában előzőleg „őr” végződésű foglalkozást űztek, mint rendőr, csendőr, mezőőr, vasútőr, stb., azok ellenségekké voltak nyilvánítva, sok egyéb más mellett, még nyugdíjat sem kaphattak.

Mi fogadta itthon megérkezésekor?
Mérhetetlen érdeklődés. Itthon nagyon örültek nekem, már-már túlzásba is estek, annyian voltak nálunk, hogy csak, na. Mindenki azt kérdezte, hogy hol voltam, milyen sorom volt, stb. ez pedig már egy idő után kissé zavaró is volt. Ekkor Pestre mentem és villanyszerelőként tevékenykedtem, majd később újra hazajöttem.

Ezek után jött 1956. Milyen volt átélni, hogy újra „áll a bál”?Akkor már Kunszentmiklóson éltem. A szabadszállási páncélosoknál dolgoztam akkoriban, de erre a környékre valahogy nem jött az orosz. Mégis Szabadszállásra nem lehetett bemenni, ki kellett kerülni a falut.

Ön miért nem menekült el 1956-ban?
Sokan így tettek, először csak a Dunántúlig, majd nyugatra menekültek. Úgy gondolom, hogy nem ér az semmit, ha nem tudom beszélni az anyanyelvem, akkor már meghaltam.

Mikor jött az igazi fordulat, amikor már másképp tekintettek Önre?
A rendszerváltás után változott a helyzet, amikor elkezdték a háborús ügyeket feltérképezni. Onnantól talán megváltozott a gondolkodás és nem, mint politikai ellenségként kezeltek minket.

Van valami hobbija?A motorozás, 1967 óta motorozom. Van egy háromszáznyolcvan köbcentis IZS motorom. Még tavaly is megnyertem vele, kilencvenkét évesen egy versenyt Kiskőrösön.




Gyula bácsi, összegezve nem volt egy nyugodt élete.
Most mit mondjak, ekkor születtünk, de nem panaszkodtam én senkinek! Rossz időben születtünk, de örülök, hogy egyáltalán megmaradtam. Fogalmazzunk úgy, hogy sok mindenen mentem keresztül, és változatos életem volt! (nevet)

Ezzel az interjúval tisztelgek, ez állítson emléket, mindazon emberek lelkének, akiket elhurcoltak, akik a Don mentén 1943 januárjában fogságba estek, vagy ott és a táborokban meghaltak!

Így váltak szemünkben hősökké!